Lélektársak margójára…
Azt gondolom rossz megközelítés az, amikor azt mondjuk: keresem a másik felem…valójában mindannyian magunkat keressük és ez okozza azt a hiányérzetet, amit a másik emberrel szeretnénk kitölteni. Azt gondoljuk,hogy valami hiányzik belőlünk, pedig nem…teljesek vagyunk, csak még nem találtuk meg magunkban minden részünket. Ha a másik felünket keressük, az olyan, mintha folyamatosan részként működnénk, de akkor hogyan is élhetnénk? A yin-yang elmélet nem azt állítja, a kínai alkímiában, hogy csak yin vagy csak yang állapotok vannak bennünk, hanem mindkettő, folyamatos változásban, néha az egyikből van több, néha a másikból. Annyi csak, hogy ezek külön váltak bennünk és egyesülésre várnak, mint ahogy a yin-yang szimbólum is mutatja. Ha nő vagyok, akkor nem csak yin vagyok, hanem van bennem yang is és ezeke egyesülése fogja meghozni azt az állapotomat, ami a teljes tudatosságomat fogja eredményezni. De ezt belül kell véghez vinnem, a saját yinemmel és yangommal, tehát mindkettő bennem van.
Részek vagyunk a nagy Egészben, de úgy, hogy egészek vagyunk Önmagunkban.
Ha egy olyan társsal vagyunk együtt, aki a hiányainkat pótolja ne csodálkozzunk, hogyha előbb vagy utóbb elválunk tőle, mindegy, hogy ez az ő döntése lesz vagy a miénk. Miért is? Mert a hiányunk egyszer elfogy, azaz már betelik és nincs miért pótolni. Ekkor lehet, hogy valami más hiányt fedezünk fel, amit pótolhatunk megint valakivel, de az ugyanúgy csak addig lesz velünk, amíg ezt is betöltöttük (mármint a hiányból fakadó űrt).
Eckhart Tolle ezt amúgy a „fájdalom testnek” nevezi, de ugyanarról beszél…Ajánlom megnézni a videóját: https://www.youtube.com/watch?v=y5MonEtixcs
A hiányt valójában ezekben az esetekben is nem a másik pótolta, hanem az általa létrejött tapasztalás, tehát magunk pótoltuk jó esetben. A jó esetet azért írtam most, mert sokszor nem akarunk változni, inkább vakon szeretnénk maradni. Miért írok hiányt, pótlást, hiszen feljebb azt mondtam, hogy nincs hiányunk?
Azért mert az abszolút szempontjában nincs hiányunk, de addig, amíg nem vagyunk tudatában a teljes működésünknek, folyamatainknak, nem uraljuk teljesen az életünket tudatossággal, addig azt mondhatjuk, hogy hiányban szenvedünk. De ez csak a belső lényünk megismerésének a hiánya. A belső lényünk pedig tökéletes, mint már írtam fentebb.
Ha állandóan kívül keressük a megoldást a hiányunkra, akkor sokat kell tapasztalnunk és lehet, hogy állandóan csalódások érnek minket. Mert bár így is el lehet jutni az önmegismerésig-lásd mindenki egy tükör lehet számodra-, de a valódi belső csendben fogod megtudni azt, hogy ki is rejlik ott a színfalak mögött.
A valódi Társad nem kiegészíteni akar, nem megváltoztatni, hanem melletted lenni Önmagában, nem várva tőled az életére a megoldást.
egy barátom erről így írt:
„ Ha olyan ember keres társat, aki billeg, akkor mankóra vágyik … Önmagában is meg kell állnia. Ha nem így van, összenyom(6)ja a másikat (is). Ha teljes, önmagában is megáll, akkor nem nehezedik a mankóra, nem nyomják össze egymást. Akkor képes a saját naccerűsége mellett a másikét is élvezni 🙂 Mindegy, hogy ezeket a párokat minek nevezzük. Ezek a társak :)” (Fertig Miklós)
Önmaga által fejlődik és nem kiegészíteni akar és te sem őt, hanem egy közös részt nevelgetve (ami nem minden esetben a gyermek) tudtok együtt menni az Úton. Már nem akartok játszmázni, kierőszakolni azt, hogy oldja meg az életedet, problémáidat, hanem észrevéve a játszmákra való hajlamot, a tudatalatti félelmek előtörését, gyengéden, elfogadó szeretetben és nyitottságban oldjátok fel azt.
Nem adod fel magad eakkor már senkiért, de mersz változni a személyiséged szintjén, mert annak még csiszolódnia kell…De nem akarsz olyan lenni, amilyenné a másik szeretne tudni, és te sem szeretnél olyat magad mellett, aki olyan akar lenni, amilyen a te álmaidban van.
A személyiség folyamatosan változik, így honnan tudhatod, hogy az aki az egyik pillanatban az álmaid hercege/hercegnője volt, az a másik pillanatban is az marad? De egy valaki tudja, hogy ki az, akit valójában szeretnél magad mellé…őt viszont csak magadon belül találod meg a belső nyugalmadban… Kérdéseink merülnek fel állandóan, hogy ő a lelkitársam? Igen…ő…is…mint ahogy sok lelkitársunk létezik, akivel vannak ugyanolyan rezgéseink, létezés síkjaink…de a Társunk nem biztos,hogy ő. A kivetített álomképeinket látjuk sokszor meg a másikban és nem az igazi Önmagát, amit sokszor persze Ő sem ismer, ezért próbál nekünk megfelelni, vagy mi neki. És aztán lehull a lepel és ott marad vki, aki semmilyen szinten nem egyezik azzal a valakivel, akivel találkoztunk anno…vagy még is, és mi nem láttuk igazán őt akkor? Igen meglehet, sőt az esetek többségében ez az igazság. Ezért bízunk abban, hogy majd jön a duál, lelkitárs aki majd olyan lesz…mert megírták, hogy azok olyanok…mert megismered…de minden kapcsolatnál megismerted őt, akivel találkoztál, hiszen dolgotok volt egymással…és akkor még minden olyan szép volt…
Sokat olvasok a duálpárról, lelkitársról, stb…de azt kevés helyen mondják, hogy attól még, hogy találsz egy társat magad mellé, akire rámondhatják, hogy a duálod, attól még belül magányosnak érezheted magad, ha nem oldod meg az Önmegismerésedet…Akkor megint csak kifelé figyeltél és vártad a megoldást kívülről, hogy jön majd vki, aki megoldja a belső magányodat….
Mi lányok, asszonyok várjuk a megmentő királyfit…ezt programozzák belénk anyáink, nagyanyáink, hogymajd jön vki, aki megment…de kitől is? Mitől kell megmentődnünk? Magunktól? Mert a háborútól nem tud megmenteni, meg ha meg is mentett vki, az sem biztos, hogy a társad volt…egyszerűen csak egy ffi…mert az az aspektusa van, hogy megmentse a gyengéket, meg ösztönszinten mi is így működünk, ha életveszélyben vagyunk. A hormonjaink csak azt jelzik, hogy ki lehet az utódláshoz megfelelő partner, de az még távol áll a lelkiségünktől…és jönnek a gyerekek…és anya leszel és elfelejted, hogy ki is voltál előtte. Ez normális, hiszen megváltoztál, de ott belül nem…és az egyszer a családi magányodban megszólal…
Fiúk, ffiak is keresik a hercegnőt, akit meg lehet menteni, bár elfelejtik, hogy előtte a sárkánnyal kell megküzdeni…az pedig Önmaguk…És ha megmentik is a királylányt és az szül nekik gyermekeket rájönnek, hogy a kiszolgáló személyesdi dolog nem is olyan vidám…azaz nem egy pótanyukát kerestek…És ott az Űr, amit úgy oldanak meg, hogy beleállnak abba a kijelentésbe: én már csak ilyen vagyok és nem fogok megváltozni…és elmennek a haverokkal… és azt hiszik megint Önmaguk lettek, de már családosan magányban…és folyt…..
Szval mostanság sokat várunk attól, hogy végre egyesüljünk a lelkitársunkkal, duálpárunkkal…mert vele boldogok leszünk…és felteszem a kérdést: miért nem tudunk Önmagunkban is boldogok lenni? Miért kell ehhez vki? A különböző írások nagyon jól manipulálnak minket mostanság is…keresd a lélektársad…vagy ne keresd, mert most már eljön nemsokára és akkor aztán tuti boldog leszel…és leírnak sok-sok találkozást, amiben bizonyítják, hogyha ezt meg ezt csinálod, akkor megtalálod és….és tényleg megint ezt a téveszmét szeretnéd követni, hogy függővé teszed magad egy külső boldogság ígéretnek?
Amíg nem egyesülsz a belső Éneddel, addig nem fog feloldódni az Űr a szívedben és jöhet ezer lelkitárs, addig illúzióban ringatod magad…Valódi társunk majd abban fog segíteni, hogy nézz szembe magaddal és a félelmeiddel…hogy tudsz-e nélküle is boldog lenni, amikor ő nincs melletted… megtalátod-e valódi Önmagad…