Elképzelem, hogy vállamtól lefelé megbénulok…
Megpróbálom, amilyen színesen csak lehet elképzelni a környezetemet…
és megfigyelni gondolataimat, érzéseimet…
Látom azokat a változásokat, amelyeket a paralízis okozott az életemben:
munkámban és más tevékenységeimben…
kapcsolataimban
az önmagamról kialakított képben…
önmagamhoz való hozzáállásomban…
imaéletemben és Istenhez fűződő kapcsolatomban…
az életről alkotott elképzelésemben-
Elképzelem például, hogy hogyan reagálok a napi hírekre…
milyen a munkámhoz való viszonyom, hogyan értékelem azt…
hogyan viszonyulnék az időhöz…
az elért eredményekhez..
a szeretethez…
a fejlődéshez….
az élethez…
a gyarapodáshoz, növekedéshez…
halálhoz…
Elképzelem, hogy milyen lenne egy átlagos napon a reggeli felébredéstől az esti elalvásig:
mi lenne az első gondolatom a felébredésem után…
hogyan étkeznék…
hogyan tudnám szükségleteimet elvégezni…
munkámat…
a terápiát…
hogyan, mivel szórakoznék…
mit imádkoznék…
Este néhány percet hálaadásra fordítok.
Hálás vagyok a beszéd ajándékáért: hiszen ki tudom fejelzni szükségleteimet és érzéseimet…
másokhoz tudok fordulni…
sőt még segíteni is tudok nekik…
Hálás vagyok a hallásért:
hallom a zene hangjait, a madarak dalát és az emberi hangokat…
Hálás vagyok a látásért:
nézhetem a virágokat…
a fákat…
az éjjeli csillagokat…
és a barátaim arcát…
Nagyon hálás vagyok az ízlelésért…
a szagokért…
az érintésért…
a gondolatokért…
az emlékezésért…
a képzeletért…
és az érzésekért…
Itt az ideje, hogy hálás legyek magáért a bénulásért. Addig gondolkodom, hogy milyen áldásokat hozott ez számomra…amíg ajándékként nem látom a paralízist…
Ha ez sikerül, megkóstolom majd a legtisztább miszticizmus pillanatát, nevezetesen azt, hogy elfogadok mindent olyannak, amilyen.
Most pedig olyasvalamire gondolok, amire neheztelek…
aminek ellenállok…
valamilyen testi bajra, problémára…
egy betegségre…
elkerülhetetlen helyzetre…
valamilyen életemet befolyásoló körülményre…
múltbéli eseményre…
valakire…
Lépésenként ezzel is azt teszem, amit a „bénulásommal” tettem. Természetesen anélkül, hogy feladnám arra való vágyamat és erőfeszítésemet arra, hogy amennyiben lehetséges, megszabaduljak tőle, jussak el arra a pontra, hogy hálás vagyok érte…
mindenért…
minden egyes dologért…
(Anthony De Melo: Forrás fakad)