David R. Hawkins gondolatai a stresszhelyzetek és a tudatszintek kapcsolatáról

Hogyan viszonyul a tudat a stresszhez  és a betegséghez?

Amint azt láttuk, a stresszre való hajlam, illetve a sérülékenység közvetlen kapcsolatban áll érzelmi világunk általános szintjével. Minél magasabban kalibrálunk a tudattérképen, annál kevésbé adunk stresszreakciót. Megvizsgálhatunk egy a hétköznapok során gyakran előforduló egyszerű incidenst, hogy szemléltessük e reagálásbeli különbségeket.

Vegyük például azt az esetet, hogy éppen leparkoltuk a kocsinkat, és amikor kiszállunk, valaki tompa csattanás kíséretében nekitolat. A lökhárító és az első sárvédő is behorpadt. Lássuk, mit mondanának a különböző tudatszintek ebben a helyzetben.

Szégyen: „Milyen kínos! Olyan béna sofőr vagyok, még parkolni sem tudok. Soha semmire sem leszek jó.”

Bűntudat: „Ezt jól megérdemeltem. Hogy én milyen ostoba vagyok! Ügyesebben kellett volna parkolnom.”

Apátia: „Miért van ez? Mindig ilyenek történnek velem. Amilyen a formám, még a kárt sem fogom tudni behajtani. Semmi értelme beszélni vele. Csak beperelne. Az élet pocsék.”

Bánat: „Összetörtem az autót. Már sosem lesz ugyanolyan. Az élet kemény. Egy rakás pénzt fogok most elveszíteni.”

Félelem: „Ez a pasas biztosan tajtékzik. Attól tartok, még megüt. Nem merek ellenkezni, még a végén beperel. A kocsi sem lesz már a régi. Az autószerelők meg állandóan átvernek. A biztosító úgysem akar majd fizetni, és a végén ott maradok egyedül a csávában.”

Vágy: „Ezen még kereshetek is. Azt hiszem, úgy kéne tennem, mint akinek megsérült a nyaka. A sógorom ügyvéd, kiperli a vagyonából. Kárbecslést majd egy drágább helyről szerzek be, a kocsit pedig egy olcsóbb helyen javíttatom meg.”

Harag: „Átkozott idióta! Móresre tanítom ezt a pasast. Megérdemelné, hogy orrba vágjam. Ezért bűnhődni fog, kiperlem a vagyonából. Forr a vérem. Szétvet a düh. Meg tudnám fojtani ezt a szemetet!”

Büszkeség: „Hát miért nem figyelsz oda, te ostoba! Istenem! A világ tele van ilyen kétbalkezes barmokkal! Hogy merészeli összetörni az autómat! Mit képzel, ki ő? Valószínűleg olcsó biztosítást kötött; hála Istennek, az enyém a legjobb.”

Bátorság: „Nos, mindkettőnknek van biztosítása, megírjuk a betétlapot és majd elintézem. Kellemetlen, de majd megoldom. Beszélek a sofőrrel, és bíróság nélkül, egymás közt elintézzük.”

Pártatlanság: „Ilyen dolgok előfordulnak. Nem vezethetsz évente 30 000 kilométert koccanás nélkül.”

Hajlandóság: „Hogyan tudnám valamelyest megnyugtatni ezt a pa­­sast? Nem kellene rosszul éreznie magát emiatt. Szépen kitöltjük a betétlapot, és ennyi az egész.”

Elfogadás: „Lehetett volna sokkal rosszabb. Legalább senki sem sérült meg, csak anyagi kár keletkezett. Majd a biztosító elintézi. A pasas, gondolom, zaklatott. Persze ez csak természetes. Az ilyen dolgokról senki nem tehet. Hála Istennek, nem én irányítom a világegyetemet. Ez csak egy apró kellemetlenség.”

Ésszerűség: „Nézzük gyakorlatiasan. Szeretném minél gyorsabban elintézni, hogy mehessek a dolgomra. Mi a probléma leghatékonyabb megoldása?”

Szeretet: „Remélem, nem túl ideges. Majd megnyugtatom. Áh, nyugalom, nincs semmi baj – mondja a másik sofőrnek. – Mindkettőnknek van biztosítása. Tudom, milyen ez, velem is előfordult már. Csak egy apró horpadás volt, és egy nap alatt meg is javították. Ne aggódjon! Ha nem akarja, ne töltsünk ki betétlapot. Megegyezhetünk másképp is, és akkor nem emelkedik a biztosítási díja.” Majd az emberi bajtársiasság jegyében vállára téve a kezét nyugtatja a zaklatott sofőrt: „Rá se rántson!”

Béke: „Hát micsoda véletlen! Épp meg akarom javíttatni a lökhárítót, furcsán zörög, és már volt rajta egy horpadás. És most ingyen meg tudom javíttatni. Mondd csak, te nem Gyuri sógora vagy? Pont téged kerestelek. Volna egy nagyobb munka, és azt hiszem, te alkalmas vagy rá. Mindketten jól járnánk. Úgy látom, te el tudnád végezni nekünk a háttérmunkát. Mit szólnál ahhoz, ha egy csésze kávé mellett mindent megbeszélnénk? Apropó, itt vannak a biztosítási adataim. Nem mondod, hogy ugyanannál a cégnél van biztosításunk! Micsoda véletlen! Minden a lehető legjobban alakul. Semmi gond.” (A koccanást máris elfelejtette, és dudorászva elsétál újdonsült barátjával.)

A fentiek éppen azt szemléltetik, amit boncolgatunk. Mi magunk te­­remtjük a feszültséggel teli reakciókat, méghozzá annak következményeként, amit az elménkben tartunk. Az elfojtott érzések meghatározzák a hitrendszereinket, valamint az önmagunkkal és a másokkal kapcsolatos észlelésünket. Ezek szó szerint történéseket és véletlen eseményeket teremtenek a világban, amiket aztán megfordítunk, és a reakcióinkért hibáztatunk. Ez az illúziók önmegerősítő rendszere. Erre utalnak a felébredett bölcsek, amikor azt mondják, hogy „egy illúzióban élünk”. Mindössze a saját, világra vetített gondolatainkat, érzéseinket és hiedelmeinket tapasztaljuk meg, és ezek hozzák el azt, amit megtörténni látunk.

A legtöbb ember alkalomadtán mindegyik tudatszintet megtapasztalja, de általában hajlamosak vagyunk hosszabb ideig főként az egyik vagy a másik szinten működni. Az emberek zömét teljesen leköti a túlélés, és annak kifinomult formái, ezért elsősorban a félelem, a harag és a gyarapodás vágyát tükrözik. Még nem tapasztalták meg, hogy a szeretetteljesség a leghatékonyabb túlélési eszköz.

Érdekes módon, ahogy azt a korábbi fejezetekben már említettük, egy kutya tíz évvel meghosszabbíthatja az életünket. A szeretet, a gyengédség, a törődés és a baráti kapcsolat, amit egy kutya jelent, mérsékli a stressz negatív hatásait. A szeretet endorfinokat és életenergiát szabadit fel, és gyógyító balzsam a stressznek kiszolgáltatott életre.

részlet Dr. Hawkins: Elengedés című könyvéből