– A jó terapeuta soha nem akar segíteni – írja egyik könyvében. Mi a célja a terapeutának, mikor jó egy terapeuta? – A jó terapeuta azt gyakorolja, hogy ne legyenek vágyai. Páciensei nagyon gyakran attól szenvednek, hogy gyermekkoruk óta a mások vágyait fontosabbnak kellett tartaniuk saját vágyaiknál. A mai világban a terapeuta rendelőjén kívül az ember mindenhol elvárásokkal találkozik. Akitől gyerekkorában túl sokat vártak el, annak csak két lehetősége van: lázadni vagy engedelmeskedni. A baj az, hogy az ellenállás és az engedelmeskedés sem autentikus. Aki egy ilyen családból jön, nem tudja, hogy ő ki, mivel nem ismeri a saját vágyait, ugyanis mindig valaki másnak a vágyait kellett kielégítenie. Ha egy ilyen ember bekerül egy terapeuta rendelőjébe, s az a terapeuta ugyanolyan, mint a szülei voltak, vagyis elvárásai vannak, akkor inkább spórolja meg a pénzét, mert ott is ugyanaz a játszma folyik, ott sem lesz alkalma megtalálnia önmagát. Egy jó terapeuta úgy viszonyul a pácienséhez, amint a jó szülőnek kellene viszonyulnia a gyerekéhez. A jó szülő odafigyel a gyerekre, és hozzásegíti, hogy megvalósítsa önmagát. A jó szülőnek bíznia kell abban, hogy egy kis segítséggel a gyerek jobban tudja, hogy neki mi kell, mint bárki más. A jó terapeuta is mélyen hiszi, hogy a páciens jobban tudja, neki mi kell, mint bármelyik okos terapeuta vagy pszichiáter. Arrogáns dolog azt hinni, hogy én jobban tudom, neked mi kell, mint te magad. Egy orvos természetesen jobban tudja, mint én, hogyan kell a törött karomat rendbe tenni. A pszichoterápia azonban nem olyan, mint az orvostudomány, és nem is lett volna szabad pszichiátriaként annak részévé válnia. A terápia inkább az etikára vagy a politikára hasonlít, ahol, mint azt már Arisztotelész megmondta, minden helyzet más, s nem lehet általánosítani. Ezért a terapeutának a jelen helyzetre kell reflektálnia, abban kell részt vennie. A jelen helyzetet nem lehet elméletileg meghatározni, azt élni kell. A terapeuta dolga az, hogy amint érzi, mi a baj a pácienssel, szavakba öntse és tükrözze, hogy a páciens rájöjjön, mit tesz tudat alatt másokkal. A terapeutának még arra sem szabad vágynia, hogy a páciens jobban legyen. Én nem űzném ezt a foglalkozást 42 éve, ha nem látnám, hogy a páciensek rátalálnak önmagukra, de ez legyen az ő akaratuk, és ne az enyém. Nekem egyetlen elvárásom lehet, hogy fizesse ki a honoráriumot, amiben megállapodtunk.
– Olyan szakemberként, aki bevallása szerint azért lett terapeuta, mert traumatizálták, hogy látja: lehetséges teljesen megszabadulni a gyermekkorban elszenvedett traumáktól?
– Nem hiszem, hogy az ember megszabadulhat bármitől. A Vancouver környéki szigeteken erős szelek fújnak, s vannak olyan fák, amelyek folyamatosan 45 fokos szögben állnak, a szélirányba dőlve, mivel mikor csemeték voltak, már akkor is arról fújt a szél, s emiatt ferdén nőttek. Ezek sosem lesznek egyenesek, mégis egészséges és gyönyörű fák. Aki traumát szenvedett el, soha sem lesz az, aki akkor lehetett volna, ha ez elmarad az életéből. Ha valami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A traumába bele lehet halni, de ha az ember nem hal bele, akkor olyan képességei szabadulnak fel a túlélés érdekében, amelyek soha nem alakultak volna ki trauma nélkül. Az ember gyógyíthatja önmagát. Azt teheti, hogy megsiratja, meggyászolja, ami történt vele. Azok, akik traumán estek át, és csak dühöngenek, vagy sajnálják magukat, nem tudnak továbblépni. Azonban, ha az ember szeretettel van körülvéve, s ebben tud a terapeuta segíteni, akkor amint megbízom a másikban, és érzem a szeretetét, elkezdek sírni, mert emlékszem arra, amikor ez nem így volt, amikor egyedül voltam, és nem szerettek, amikor nem lehetett élni, csak túlélni. A sírás, a gyász azt jelenti, hogy elfogadjuk a veszteséget, amit a trauma okozott, s amikor vége a gyásznak, mehetünk tovább.
– Napjainkban rengeteg a zátonyra futott párkapcsolat, a válással végződő házasság. Általánosságban mi ennek az oka? Hogyan jelenik meg a párkapcsolatban a szabadság? Hiszen ön azt vallja: „szabadság és szerelem”.
– Az alapvető probléma talán az, hogy nagyon sokan összekeverik a vágyat a szeretettel. A vágy nem szeretet, és a szeretet nem vágy. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, egyszerűen csak más. Például azt mondom, hogy szeretem a marhasültet. Ez azt jelenti, vágyom arra, hogy marhahúst egyem, nem pedig azt, hogy szeretem a tehenet. Gyakran amikor egy ember azt mondja a másiknak, hogy szereti, akkor az menekülni akar, mert érzi, hogy számára ebből semmi jó nem fog származni. Érzi, hogy az illető, aki azt mondja, „szeretlek”, tele van elvárásokkal, vágyai vannak, használni és kihasználni akar. A szeretet semmire sem vágyik, ezért is mondtam azt, hogy a terapeuta dolga a szeretet. Párkapcsolatokban nagyon gyakran az történik, hogy két éhes ember meg akarja enni egymást. Ebből nyilvánvalóan harc lesz, és rövidesen véget fog érni, még akkor is, ha az egyik odaadja magát, hogy a másik egye meg, mert ő semmivé válik, a másik meg kövér lesz. Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én. A struktúra tehát dominancia és szubmisszió, ami nem tarthat soká, és unalmas lesz. Ha azt mondom, hogy legyek én a kutya és legyél te a farkam, akkor örökké egyek leszünk, de ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha te úgy mozogsz, ahogy én akarlak csóválni, tehát ha aláveted magad az én akaratomnak. Ha nem így lesz, akkor nagyon dühös leszek rád. A kutya is megharapja a farkát, ha az önállósítja magát, és úgy mozog, ahogy akar. Általában a férfiak azért verik a feleségüket, mert amikor a nő valami önállót mond vagy tesz, akkor megijednek, hogy önállóvá válik, és már nem fogja szeretni, s vissza akarja kényszeríteni az alávetettség állapotába. Miért lennél velem, ha nem vagy a részem? Azt akarom, hogy függő legyél, mert ha önálló vagy, akkor nem tudlak irányítani. Az igazán jó kapcsolatban nincs ilyen, ellenben van annyi tér, hogy két teljesen önálló ember önmaga tudjon lenni, s ne kelljen megváltoztassák önmagukat, hogy a másiknak megfeleljenek. Nem megfelelésről van szó, hanem elfogadásról és támogatásról. A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.
– A stressz szintén a jelenkor egyik heveny lelki problémája. Tud ellenszert javasolni?
– Természetesen tudok. Aki megoldotta ezt a problémát, az a Montrealban dolgozó magyar származású biológus, Selye János volt. Ő azt mondta, nem maga a stressz a probléma, hanem az, hogyan reagálunk rá. Lényegében négy lehetőség van: küzdök ellene hatékonyan, menekülök hatékonyan, menedéket keresek hatékonyan, vagy beteggé teszem magam. Tehát ha nem akarom beteggé tenni magam, akkor választanom kell az első három közül.
– Furcsa módon az emberek jelentős hányada a negyedik lehetőséget választja.
– Sajnos igen. De itt a pszichoterápia segíthet, mert én bátorítani tudom a pácienseimet, hogy harcoljanak, meneküljenek, vagy keressenek védelmet.
– Ön melyik megoldáshoz szokott folyamodni?
– Ha visszanézek az életemre, akkor azt látom, hogy mindhármat használtam. Elmenekültem az anyámtól, Magyarországról Torontóba, mikor a szüleim megérkeztek Torontóba, akkor elmenekültem Vancouverbe, elmenekültem két házasságból. Ugyanakkor harcolni is tudok, és védelmet kérni is, tehát mind a hármat alkalmaztam. Tulajdonképpen egyik módszer sem jobb, mint a másik. Már Mark Twain megírta, hogy hülyék vagyunk mi emberek, ha azt hisszük, hogy a nyúl kevésbé jó állat, mint az oroszlán, mert elmenekül, és nem harcol. Hát hülye lenne a nyúl harcolni, és hülye lenne az oroszlán menekülni. Mindhárom lehetőség remek. Magyarországon elviselni, kibírni valamit virtusnak számít. Aki sok mindent kibír, az értékes embernek számít. Az, hogy ebbe belebetegszik vagy belehal, nem számít. Rövid távon, amikor túlélni kell például egy háborút, akkor természetesen jó, ha az ember kibír dolgokat. Amikor azonban béke van, amikor már élni lehet, nem csak túlélni, akkor minek bírjak ki helyzeteket, amelyek nem jók nekem? Akkor harcolni kell, menekülni kell, vagy védelmet kell keresni, rá kell jönni, hogy a végsőkig kitartani nem virtus.
– Skype-jelmondata Death is the road to awe (A halálon át vezet az út a tisztelet felé). Mire utal ez?
– A régi görögök azt mondták, azért élünk, hogy gyakoroljuk a halált. Arra rájönni, hogy véges az életünk, félelmetes felismerés, de nem szabad kikerülni, mert ez a valóság, s lehet, azért ölünk, és azért nem szeretjük egymást, mert nem engedjük be a tudatunkba azt a tényt, hogy mindannyian az akasztófára várunk. Ha tudatosul, hogy én is és te is a sír felé megyünk, akkor talán megesik a szívünk egymáson. De ha ez olyan félelmetes, hogy a tudatosságból kizárjuk, akkor kínozhatjuk és becsaphatjuk egymást. Erről szól a jelmondat. – Eredeti, az általános tudományos állásponttól nagyon eltérő a véleménye a pszichés betegségeket illetően.
– Pszichés betegség nincs. Ezt Szász Tamás már ezerszer kifejtette, csak senki sem figyel rá: az embernek vagy agybaja van, vagyis az agyának van egy betegsége, vagy problémái vannak az élettel. A pszichés betegség egy rossz metafora, és ebből él a pszichiátria. Abban a pillanatban, hogy felcímkézünk valakit, degradáljuk az illetőt, úgy tekintjük, mint egy csoport részét, például a depressziósok egyikét. Akkor nekem nem kell téged megismernem, hanem megnézem a könyvben, hogy mit kell csinálni a depressziósokkal. A gyógyszergyárak persze milliárdokat keresnek azzal, hogy egy egzisztenciális problémát, például a reménytelenséget kinevezik depressziónak, betegségnek. A pszichiátria nagy része tulajdonképpen elnyomja az embereket, vagy segíti azokat az erőket a társadalomban, melyek elnyomják és kihasználják az embereket, mivel azt mondja: mindannyian börtönben vagyunk, nem változtathatjuk meg az életünket, változtassuk meg inkább a biokémiánkat, és akkor el tudjuk viselni az elviselhetetlent. Én nem így gondolom.
– A Kanadában töltött évtizedek után mi késztette rá, hogy aktivitásának jelentős részét Magyarországra összpontosítsa?
– Nem tudom. 1992 táján kezdett el érdekelni a magyar pszichológia, de csak egy érdekes magyar pszichológust találtam, dr. Bagdi Emőkét, a többiek unalmasak voltak. Ő gyönyörűen írt és szépen gondolkodott. Ezt megírtam neki, ő pedig meghívott, hogy tartsak előadásokat a debreceni egyetemen. Így kezdődött. Nagyon élveztem, pedig akkor még alig tudtam magyarul, hiszen egy 16 éves fiatal szókincsével rendelkeztem, angolul gondolkodtam. Elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy megtaláljam a gyökereimet a magyar nyelvben, magyarul is ki tudjam fejezni magam. Úgy érzem, azóta sokat fejlődtem.
forrás: delfinstudio.hu
im során mindig szembe találkozok ezzel a kérdéssel.
